Napi Spiritualitás

"Kik vagyunk mi, hogy a világ sorsáról döntsünk? Döntsön maga a világ! Kik vagyunk mi, hogy titkaink legyenek a világ előtt? Hadd tudja meg őket a világ, aztán döntsön önmaga sorsáról!" "Hiszek... Van hitem. ... Hiszek, de miben? ... Hiszek a hitben... Nem kell, hogy legyen valamink, amiben higgyünk. Csak a hit kell, hogy valahol van." /Alfred Bester: Tigris! Tigris!/

Friss topikok

  • VicGilson: <a href="http://www.life.hu/bulvar/20140720-kulcsar-edina-lett-magyarorszag-szepe-udvarholgyei-... (2014.07.20. 23:33) Nehéz kereszt
  • tesz-vesz: 2. lett a La Man-i 24 órás versenyen. elképesztő. járt itthon is, mikor megnézte a tábort, meg ké... (2011.11.12. 21:35) Nagy öregek - Paul Newman
  • VicGilson: @IGe: Poénnak jó a link :) @Zollendroller: Szervusz, Zoli! Úgy tűnik, hogy igen: Popper Péternek ... (2010.06.29. 14:05) In Memoriam Popper Péter

Mit tehet az ember?

2008.06.22. 17:43 | VicGilson | 4 komment

Címkék: élet halál betegség isten változás hit ember sors kahlil gibran spirituális

Mit tehet az ember?
Mit tehet, ha úgy érzi: minden rászakad?
Ha úgy érzi: minden, ami körülveszi nem egyszerűen megváltozik, hanem elpusztul.

Volt idő, amikor a változás ellen is lázadtam. Előbb nem ismertem, majd nem fogadtam el, hogy minden a világon múlandó; hogy születünk és meghalunk; hogy emberi kapcsolatok megszűnhetnek akkor is, ha nem hal meg senki; hogy nem feltétlenül jelent erényt, ha tűzön-vízen át kitartunk valami mellett (ha például felismerjük, hogy egy rég halott eszme avagy cél, netán emberi kapcsolat béklyóját nyögjük – és mégsem merünk kilépni, változtatni, s gyávaságunkat ráadásul bátorsággal és állhatatossággal leplezzük el).

Gyáva voltam elfogadni, hogy ha valami meghal – annak a helyére valami más kerül (ez nem jelenti azt, hogy például egy elmúlt szerelem helyére feltétlenül egy új szerelem lép, még azt sem, hogy valaki helyére valaki – de valami biztosan fog érkezni a helyére). Baj akkor van igazán, ha ez az új rombolni érkezik életünkbe. Ez jelentheti azt is, hogy nem tanultunk előző hibáinkból, és nem ismerjük fel, hogy ez a valami egy régi probléma megismétlődése – de jelenthet valami ténylegesen újat is.

Ami most történik velem: az ez is, az is.

Ma már javarészt magaménak tudhatom azt a képességet, hogy nem háborgok a változás szele ellen. Ez már fejlődés :)

Ha valaminek (valakinek) távoznia kell az életemből – ám legyen. Próbálom nyitott lélekkel és elmével fogadni az újat – és igyekszem tanulni abból, ami történt.

Más kérdés, ha az, aki eltávozik – esetleg én magam vagyok.

Természetesen nem egyszerűen eltávozásokról van szó, ha azt mondom: változás.

Jelentheti azt is, hogy anélkül érkezik valami új, hogy valami megszűnt volna.

Az az élethelyzet, amiben mostanság vagyok, valamiféle ilyen kettősséget hordoz magában.

Van, ami elmúlik. Nem is egyetlen dolog az életemben. És nem mindegyikük helyére érkezett még új.

És van, ami érkezik.

Persze, jobban belegondolva ez is ambivalens: hiszen például egy betegség érkezése az egészség megszűntét jelentheti.
(itt most elmeditálok azon, hogy lehetséges-e egyáltalán az, hogy anélkül érkezzen valami új, hogy valami más meg ne szűnjön; ha azt mondom: ami megszűnik, annak a helyére valami mindenképpen érkezik – akkor nem; az érem két oldala lenne hát ez?)

De hadd térjek vissza a címhez!
Mit tehet az ember?

És most megkísérlek elvonatkoztatni az általánosításoktól, a személyeskedéstől – és saját magamról írok (az ego, ugye :)

Mit tehetek, ha életembe betegség lép, amely kioltással fenyegeti nem pusztán egészségemet – hanem egész létezésemet?
Mit tehetek, ha megszűnik számomra az, amivel eddig a kenyeremet kerestem?
Mit tehetek, ha nincs ember, akihez fordulhatnék?
Mi tehetek most, hogy rá kell jönnöm: teljesen egyedül állok a világban?

Nem abban az értelemben gondolom, hogy terheimet, fájdalmaimat nem rakhatom senki más vállára. Ezt már régebben megtanultam.

Úgy értem, hogy nincs senki, akivel megoszthatnám örömöm és bánatom. Nincs senki, akitől segítséget kérjek.

Tudom: erre lehet azt válaszolni, hogy ilyen márpedig nincs.
Ilyen márpedig van.
Láttam és látom: nem csupán én vagyok így ezzel.

Nem jelent ez természetszerűleg katasztrófát.
Azt hiszem Ibsen valamelyik drámájában olvastam: az a legerősebb, aki a legmagánosabb. Teszem hozzá: aki ezt a magányt pozitív oldalról közelíti meg, és fejlődik, az épülhet általa.
Tapasztaltam már, hogy az ember erre is képes.

Úgy hiszem az, hogy olyan helyzetbe kerültem, amilyenbe: nem pusztán a sors szeszélye.
Sokmindent látok most másképp, tisztábban és élesebben, mint akár egy hónappal ezelőtt.

Az, hogy egyedül kell szembenéznem azzal, ami előttem áll, egyúttal teljesen új lehetőségeket is jelent.

Az első kétségbeesés után elvonultam, és megkíséreltem kívülről és belülről egyaránt rátekinteni önmagamra, az életemre, a világra – és mindenre együtt.
Tisztábbnak érzem ezt most így, egyedül, mint bárki mással.
Persze valahol fáj is a magányosság: hisz nem világosodtam meg, nem ébredtem fel, csupán törekszem arra, hogy a lehető legtöbbet lássak az Életből.

Nem tudom, mit hoz a jövő.
Igyekszem meglátni a sorcsapásokban azt, amiből tanulni lehet, azt a jót, amit hordozhat, hozhat magával, igyekszem megoldandó feladatoknak tekinteni őket.
És mindeközben törekszem rá, hogy ember maradjak és éljek.

Ha az embernek egyszerre látszik megromlani egészsége és anyagi helyzete – az nem sok lehetőséget hagy így első ránézésre. De, ahogy a régi mondás is tartja: ahol egy ajtó becsukódik, ott egy másik kinyílik. Akár több is egyszerre.

Ugyanakkor tudomásul veszem azt is, hogy mindannyiunk számára van egy utolsó pillanat.

A Sors nincs tekintettel arra, ki mennyire akar élni, ki milyen idős, mennyi felelőssége, elintéznivalója van, lenne még.
Kisgyermekek halnak meg, idős szülők temetik el felnőtt, de még fiatal gyerekeiket, és ki tudja naponta hány embertársunk szikrája pislákol utolsót, mert éppen szomjan hal, megölik, baleset éri, vagy csupáncsak összeesik valahol.

Bízom tehát az Életben és a Világban.
De tudatosan törekszem rá, hogy ne ébresszek magamban illúziókat.
Én ráadásul azok közé tartozok, akik tulajdonképpen nem hiányoznának senkinek. Ez nem önsajnáltatás: vagyunk így ezzel sokan.
Ez persze nem hiszem, hogy azt jelentené: nagyobb esélyem van a rövid időn belüli pusztulásra, mint annak, akinek mondjuk vannak szerettei – és kevesebbet sem.

Kahlil Gibran írta egyik művében:
 

A halál nincs közelebb az időshöz, mint az újszülötthöz, de az élet sem…

Meghökkentőnek, vagy bizonyos szemszögből akár istenkáromlásnak is tűnhet ez a mondat – mégis így van.

Én ugyan nem hiszek Istenben – bár elismerem: nehéz pillanatokban (amiből mostanában akad bőséggel) azért fel-felnézek az égre. De nem imádkozom, és nem várok csodát.
Talán kellene?…
Ezt csak a Jóisten tudja…

Miért ír le ilyenféléket az ember?
Miért ír egyáltalán blogot?

Habár a már említett libanoni író, Kahlil Gibran idején még nemigen létezett blog (napló feltehetően már igen), mégis: mindenkinél jobban megválaszolta ezt a kérdést.

A valóságban csak önmagunkhoz beszélünk, de néha elég hangosan ahhoz, hogy mások is meghallják.

Mit tehet hát az ember?

 

Hisz.
Teszi a dolgát.
Napról napra.
És igyekszik ember maradni. Vagy azzá lenni.

Hitem szerint többet nem tehetek.

 

És még egy idézet a múlt század egyik legkiválóbb, spirituális lelkületű szerzőjétől:

Csendes vihar a magány, amely minden halott részünket széttördeli. De élő gyökereinket mélyebben ássa bele az élőföld élő szívébe.

 
Itt folytatjuk.
 
Remélem :)

 

A bejegyzés trackback címe:

http://spiritus.blog.hu/api/trackback/id/tr4533848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

palacsin 2008.07.04. 01:20:28

Barmi is legyen a(z egeszsegugyi?) problemad egy dolgot azert tehetsz: irhatsz blogot. En meg majd valaszolok. :)
Jobbulast kivanok!

VicGilson · http://spiritus.blog.hu 2008.07.04. 12:08:39

Blogot írni még tudok :)
Írok is.
És köszönöm!!

Theeldaus 2009.05.21. 23:52:51

Még ha nem is látod még őket, de ott vannak körülötted és mégha sok is a zavaróérzelem hogy segítséget kérj tőlük akkor is tudják mikor van rá szükséged és segítenek. A néma nem tud csak magában imádkozni - meghallják, a csonka nemtudja összetenni a kezeit - megértik, a süket nem hallja a szavakat, de mégis tudnak hozzá beszélni ha kell, a vak pedig nem lát, mégis láthatja őket. Aki ezek közül mindegyik (mert van ilyen), az is épp ugy meghallgattatik mint aki teljesen ép.

A zavaróérzelmeink pedig a nemtudásunkból eredő okozatok. Ugye ok-okozat a világ alapmüködésielve. A zavaróérzelmek ugy aránylanak a megvilágosodáshoz, mint a víz a pohárhoz. minél kevesebb a víz annál több a tér a pohárban bár a pohár mindig is ott volt mint alap, mégis ki kellett üríteni ahoz, hogy a fenekére nézhessünk.

"A rossz tettek is jóra nevelnek, csak ne felejtsük el" :)

Bocs ezért a 3 különböző szövegért de most le kellett irjam mindet, akkor is ha tudom hogy semmi ujjat nem mondtam. :P(Gibran)
Igazábol azt se tudom hogy mit keresek itt, csak valahogy ide vetette a surfdeszkámat az internet tengere :)

U.i.: nemcsak a jo változhat, a rossz is ^^

with fellowfeeling and love, Theel

VicGilson · http://spiritus.blog.hu 2009.05.23. 12:04:04

@Theeldaus: Örülök, hogy erre vetődtél az internet tengerén :)
Lehet, hogy nem mondtál újat - de mégis jó, hogy leírtad.
A nagy önsajnálkozásban, önmarcangolásban hajlamos vagyok az ilyesmit elfelejteni :)
Köszönet érte, hogy mindig van, aki emlékeztet arra: én is csak egy ember vagyok! Se több, se kevesebb.