Napi Spiritualitás

Szomorú esemény miatt térek vissza új bejegyzést írni.

Hetvenhat esztendősen elhunyt dr. Popper Péter, az ország egyik legismertebb pszichológusa.

Született már róla poszt, itt olvasható: spiritus.blog.hu/2008/11/19/portrek_a_mabol_popper_peter

1933 november 19-én született Budapesten. Az ELTÉ-n szerzett filozófia-logika-pszichológia szakos középiskolai tanár diplomát, 1957-ben. 1969-ben lett a pszichológia tudományok kandidátusa. Az évtizedek alatt szerepelt televíziós műsorokban, tanított sok helyen, rendszeresen, országszerte tartott előadásokat, egyik alapembere volt a Mesterkurzusnak, és rengeteg könyve jelent meg.

Nyíltan vállalt zsidósága és baloldali álláspontja miatt sokan nem kedvelték, pedig rendkívüli ember volt: tudott és mert önmaga ellen gondolkodni – ez könyveiből is világosan kiderül.

Köteteiben gyakran önismétlő (különösen egyes sztorik szintjén), de gondolataival mindig új és új megvilágításba helyezte őket. Fanyar, helyenként cinikus humora, tudatos, mély érdeklődéssel párosuló szkepticizmusa még egyedibbé tették személyiségét, s ezáltal mondanivalóját. Írásai különösen alkalmasak arra, hogy elgondolkoztassák az olvasót, hogy új szempontokra hívják fel a figyelmet; szinte kényszert érez az ember, hogy vitatkozzon a leírtakkal, hogy értelmes érveket sorakoztasson fel önmagában, hogy nézzen utána annak, amiben nem biztos, hogy jusson mélyebbre – de ezzel együtt éljen élvezetes, ne túlpszichologizált életet.

Gondolkodásra, a kulturált kritikai érzék és a fokozott nyitottság különös elegyére tanított minket az Öreg. És ránk hagyott műveivel, könyveivel, műsoraival erre tanít minket továbbra is.

Most, hogy eltávozott közülünk, ő már tudja a választ arra a kérdésre, ami életében oly’ sokat foglalkoztatta: van-e Isten, ha igen, miféle, van-e egyáltalán valami, bármi a halál után? Vagy nem tudja ő sem – hogy a rá annyira jellemző gondolati fordulattal éljek.

Popper Péter: nyugodj békében!

Nos, mostanság szembesültem a legutóbbi bejegyzés kommentjeivel.

Üdvözlet minden Olvasónak!

A holnapi naptól számítva eltűnök az éterből: előreláthatóan egy-két hét erejéig.

Kapni fogok némi kórházi kezelést, ezt követően pedig majd az internet-kapcsolatomat is rendeznem kell. Ha midezeken túl leszek, akkor ezt követően visszatérek a blogra, és (ahogy erőmből telik) folytatom a munkát. Reményeim szerint az elmúlt hónapokhoz képest nagyobb intenzitással.

Addig is mindenkinek a legjobbakat!!

Üdv!

Vic

Annak idején akár az önsajnálat szobrához is modellt állhattam volna.
Az a fajta tinédzser voltam, akinek nyomorúságos családi háttere kivetült életének más területeire is; a középiskolában pocsék eredményeim voltak (kivéve a humán tárgyakat). 16 éves koromban súlyos, krónikus gyomorbetegséget diagnosztizáltak nálam, ami később súlyosbodott. Néhány év múlva azonban sikerült megbirkóznom a kórral, és úgy tűnt, hogy az életem is pozitív irányba fordult.

Sajnos – mint kiderült – mégsem tanultam eleget betegségemből és elhibázott döntéseimből.
Olyan élethelyzeteket, olyan emberi kapcsolatokat vállaltam magamra, amilyeneket nem volt túl bölcs dolog; olyan emberekre pazaroltam hónapokat, éveket, akikkel szóba állnom sem kellett volna.
Tavaly tavasszal visszatértek a régi gondok.
Mondjuk ki nyíltan: rákom van.
Nyárra komoly anyagi nehézségeim támadtak, amelyek őszre és télre súlyosbodtak. Idén tavasszal már a végemet jártam – mindenféle értelemben. A padló alatt éreztem magam – kilométerekkel.
Most, április végén sikerült végre elmozdulnom erről a hónapok óta tartó holtpontról. Igaz, közben kiderült: a sok stressz alaposan megterhelte a szívemet, és most már arra is fokozottan vigyáznom kell.

Bukott Angyal

- Uram! Bocsáss meg nekem!
- Hibáztál, gyermekem. És ez egy ártatlan lélek létezésébe került. Aki a te oltalmadra volt bízva.
- Uram! Jóváteszem!
- Már késő. Önző voltál. Nem figyeltél. Gőgös felfuvalkodottságod elvakított, s éppen akkor nem álltál készen, amikor a legnagyobb szükség lett volna rád.
- Uram! …
- Hallgass! Őrzőangyala voltál valakinek, aki bizodalmát helyezte beléd. És te gyáva módon mindig ki akartál bújni kötelességed alól. Egyre több és több időt töltöttél pártfogoltadtól távol, míg végül, amikor legszörnyűbb volt a baj, s te nem voltál mellette, maga ellen fordult. Te talán megállíthattad volna kezét, melyet önmaga ellen emelt. Végzett magával. Neked kötelességed lett volna óvni őt, s legalább megpróbálnod a lelkére beszélni.
- És most mi lesz, Uram?
- Megmérettettél, és könnyűnek találtattál
- Mi lesz velem?
- Gyengének bizonyultál. Kárhozat vár reád.
S kitárultak a pokloknak kapui.
- Egyetlen remény van csupán számodra.
- Hallgatlak, Uram.
- Ha alászállsz a Kárhozat Földjére. Ha szíved fájdalma meghallgatásra talál egy emberi léleknél: megmenekülsz, és visszatérhetsz közénk.
- S ha nem?
- Akkor új életre kelsz majd egy másik korszakban, ugyanott, a Kárhozat Földjén. S ez így megy tovább, mindaddig, míg lelked megnyugvást nem lel, vagy amíg a Végítélet harsonái meg nem szólalnak majd egy napon… Nos?
- Gondolkodom, Uram.
- Ne hidd, hogy a Földön könnyű dolgod lehet. Sok ott a boldogtalan lélek, s még egymást sem képesek meghallgatni.
- Döntöttem, Uram. Alászállok a Kárhozat Földjére.
- Ahogy kívánod, úgy legyen, gyermekem.
- Az az utolsó reményem, ha valakivel megoszthatom fájdalmamat…

S az ősi legenda szerint azóta az Angyal újra meg újra visszatér erre a Kárhozott Földre.

Jól figyelj, ha egy meggyötört lélek sírását hallod Magad mellett!
Talán Ő az.
A Bukott Angyal.

Bocsásd meg gyengeségemet!
Vétkem a világon a legnagyobb.
Büntetésem szintúgy.
Elsőként mennék vissza Hozzád, Uram, s mégis: mindenki más után utolsó vagyok.
És halld: köszönöm Néked, hogy az Embernek mégis segítségére lehetek!
 

2006. március

Gran Torino

Mihez kezdhet egy feleségét elveszítő, magányos, megkeseredett öregember? Például összebarátkozik a szomszédba költöző ázsiai családdal – hogy azután hőssé és apamintává váljék.

Clint Eastwoodot csak élő legendaként emlegetik a szakmában. Nem véletlenül. Lassan 55 esztendeje, hogy belecsöppent a film világába, és a mai napig aktívan alkot. S ami különösen fontos: nem régi sikereiből, vagy azok folytatásaiból vegetál, saját árnyékában megbújva, hanem új és egyre jobb filmeket készít.

Végítélet

Nos, ha minden igaz, akkor akad még napi néhány elszánt látogatója a blognak.

Sajnos azonban úgy néz ki, hogy több bejegyzés nem születik tőlem.

Rá kellett jönnöm, hogy a küzdelmet - nagyon úgy tűnik - elveszítettem. Ez a nagy igazság. Önámítás lenne bármi mást írni, mondani. Az elkövetkezendő néhány hétben azon leszek, hogy egy-két fontos dolgot elintézzek, és ne hagyjak magam mögött elvarratlan szálakat. Az követően pedig (hacsak csoda nem történik) vége.

Nincs ok sajnálkozásra.

Aki nem találja a kiutat, vagy elfogy az ereje, az gyenge. De gyengékre is szükség van, mert hozzájuk mérten lehet valaki erős. Úgyhogy végülis betöltöttem a gyenge emberek küldetését.

Megtettem hát a kötelességemet: most ideje távozni.