Nos, mostanság szembesültem a legutóbbi bejegyzés kommentjeivel.
Ahogy a ’cím’ is mondja: röviden.
Ami a blogot illeti: alighanem itt fejezem be. Nem tudok miről írni, nincs bennem se erő, se akarat, hogy továbbvigyem. Nem is látom értelmét sem. Amit tudtam, amire képes voltam, azt kiírtam magamból. Úgyhogy ez minden valószínűség szerint ennyi volt részemről.
Köszönöm Mindenkinek, aki olykor idetévedt, ne adj’ isten hozzá is fűzött valamit!
Ami engem illet: élek. Szarul vagyok, és egyáltalán nem büszkén. Egyáltalán nem vagyok büszke arra, hogy az életemre a leghelytálóbb jelző a csőd kifejezés. Semmilyen területen nem tudok felmutatni semmit. Itt nem Oscar-díjakra gondolok: a sikert, az eredményeket alapvetően nem az ilyesmi jelenti. Átlagembernek is kevés vagyok – erről van szó, hogy pontosan fogalmazzak.
Az egészségem odavan – és kétséges, hogy valaha is helyrejövök. Ha nem is konkrétan ebbe döglök bele, de kőkeményen megviselt az elmúlt bő másfél év.
Túlságosan nagy terheket cipelek itt belül. És úgy érzem: nem tudok egyensúlyba kerülni velük. Letenni nem lehet a múltunkból semmit. Nem is kell. Megbékélni, együtt élni kellene tudni azzal, amit az élet nekünk adott. De nekem nem megy.
Hogy mit hoz a jövő, nem tudhatom.
Nem is törődök vele különösebben. Eddig jó dolgokat nemigen kaptam – nem tudok hát különösebben optimista lenni.
Üdvözlettel
Nektek, Önöknek, magamnak:
én
